I. fejezet : Az érkezés
I. Fejezet
Az érkezés
,,Egyetlen út sem hosszú, ha megtaláljuk, amit keresünk."- hangzott el az Amerikába jöttem című filmben. Ezek a szavak jártak a fejemben, ahogy néztem ki az ablakon és átadtam magam a csodás látványnak. Már közel tíz órája repültünk és már csak kettő volt hátra a landolásig. Az izgatottságom félelemmel párosult, a gyomrom görcsölni kezdett és már a fenekem is sajgott a sok üléstől. Alig vártam, hogy megérkezzünk. Persze a barátnőm, Christine békésen szunyókált az általa kényelmesnek vélt vállamon. Fülhallgatójából kihallatszódott Bruno Mars Treasure című száma. Én már meguntam a zenehallgatást. Már legalább háromszor végighallgattam, amiket letöltöttem az útra. A dallamok helyett gondolatok cikáztak a fejemben. Jól döntöttem, hogy otthon hagytam a szeretteimet? Elég érett vagyok én ehhez? Ugye nem egy Liam Neeson film lesz az egészből? Szerencsémre bejelentették a gép ereszkedését. Christine felkelt, hunyorítva kilesett az ablakon és bólintott. - Igen, ez Toronto! - mondta elégedetten, majd a táskájába gyömöszölte az ölében heverő cuccait.
- Végül is nem azért jöttünk ide, mert a kutyát sem érdekeljük? - kérdeztem nevetve.
- Így már el is szállt minden bűntudatom. - válaszolta.
A bőröndjeink nagy zajt csaptak ahogy áthúztuk őket a terminálon. Nem volt egyszerű mindent belesuvasztani egy-egy bőröndbe, amire szükségünk volt. Nyilván a legtöbb dolgot újonnan kellett megvennünk a helyszínen, így nagy tőkére volt szükségünk az ideiglenes költözéshez. Abban a pillanatban a sok munka, a tanulás és spórolás mind kifizetődőnek tűntek. Minden élettel teli volt és az új lehetőségek illatát árasztotta. Kíváncsi voltam az apartmanunkra. Nem volt jó érzés albérlet után kutatni, kidobott pénznek tartom, de kezdésnek mégis ezt találtuk a legjobb megoldásnak. Végül egész szép lakást sikerült találni a kereten belül. Már csak el kellett jutnunk odáig. Behuppantunk egy taxiba és a sofőrt West Hill-be irányítottuk. A félórás autóutunkon egy ideig a várost kameráztam, majd mikor esni kezdett az esőcseppeket figyeltem, ahogy legördültek az ablakon. Sötétedni kezdett és reméltem, hogy minél hamarabb odaérünk. Nem szerettem ismeretlen helyeken mászkálni sötétedés után. Egy iskolánál szálltunk ki, ahonnan már csak pár méterre volt az új otthonunk. Gyors léptekben futottunk fel a teraszra, ahol Christine előkereste a kulcsokat a válltáskájából és vizsgálni kezdte, hogy vajon melyik való bele a zárba. Pár perc múlva be is jutottunk. Tisztaság és rendezettség fogadott minket. Még. A kanapéra huppantam és el is terültem rajta. El sem hittem, hogy megérkeztünk. Miután kipihentem magam, felkeltem és videózni kezdtem a lakást.
- Tökéletes alap. - hangzott a fürdőszobából.
- Alap? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Nem értettem, mire gondol Christine.
- Majd átalakítjuk az ízléseink szerint. Már most van pár ötletem. - simogatta az állát.
Kinevettem, majd a telefonomhoz nyúltam, mert rezegni éreztem a hátsó zsebemben. Üzenetem érkezett. Biztos egy családtag. Egy frászt. A munkáltatóm.
,, Sajnálatos módon a holnapi állásinterjút le kell mondjuk. A pozícióra, amelyre jelentkezett intézményünkben jelenleg nincs szükség."
Kétszer sem volt elég elolvasnom az sms-t, hogy felfogjam miről is szól. Levegőért kapkodtam és elkapott a méreg. Most szólnak? Most? Kell a B terv. Mi a B terv? Nincs is olyan. Remek.
- A melónak annyi. - mondtam idegesen.
- Mi van? - nézett a kanapé felé Chris a hűtőtől, miközben kipakolta az otthonról hozott ételt. Persze, mi más is lett volna az első.
- Nyugi megoldom. - vágtam rá.
Neki könnyebb dolga volt. A helyi Starbucks-ban kapott munkát és már napokkal ezelőtt megejtették az interjút skype-on. Rákerestem egy torontói álláshirdető oldalra, ami rengeteg lehetőséget kínált, de a legtöbbhöz végzettség volt szükséges. Az egyetlen, ami megfelelt az egy házvezetői állás volt Pickering-ben, tőlünk negyed órára. Kimásoltam a telefonszámot, aztán elsötétült minden. Elaludtam.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése